Érzékenyítés

Visszatérek a Népszabadság, 2009. január 6. Kultúra rovatában Valaczkay Gabriella "Befér-e a szonett az Excel-táblába?" című cikkéhez, egy gondolat erejéig. Azt olvastam, hogy a színész csapat, tartott "érzékenyítő tréninget is", hogy hogyan fogadják a fogyatékos embereket, mint leendő munkavállalókat, pl. egy állásinterjún. A kezdeményezés önmagában üdvözítő lenne, de számomra mégsem az.

Egy nagyon kedves barátnőm, Börönte Márta, aki evangélikus lelkész, már igen régen megírta mentálhigiénés szakdolgozatában: mindannyian fogyatékosok vagyunk valamiben. Ezt írta: “Mindnyájan mozgáskorlátozottak, sérültek vagyunk. Az Övé látható, van akié kevésbé. Korlátozottak vagyunk a hitben, szeretetben, bölcsességben. Talán mozgásképtelenek vagyunk a munkahelyen, talán harag bénít meg ember vagy Isten felé. Lehet, hogy vak és süket vagyok mások szenvedésére."

Azóta is vallom ezt a számomra nagyon igaznak tűnő gondolatot: mindannyian fogyatékosok vagyunk valamiben. Ezért ideje lenne úgy tekintenünk egymásra, mint az életúton való szerencsés találkozásra. Igen tisztában vagyok vele, hogy idealisztikus amit írok, és talán vannak, akik mosolyognak is rajta. Nos, ezért örültem ennek az "érzékenyítő tréningnek", mert lám vannak, akik felismerték, hogy szükség van arra, hogy újra tanuljuk az empátiát! 

Akik, most megmosolyogtak, talán nem tudják, hogy szükségük lenne arra, hogy elgondolkozzanak, vajon ők miben fogyatékosok. Mert valamilyen szinte a többséghez viszonyítva az is fogyatékos, aki nem tudja betartani a szabályokat, aki türelmetlen, ezért üt, ver, aki másokat hibáztat, ezért aztán kiabál a gyerekével. Aki így tesz, az önmaga megismerésében van lemaradva, mások elfogadásának képtelensége, az empátia hiánya miatt "fogyatékos".

Hogy ki állítja fel a mércét? Egyáltalán mi az amihez viszonyítunk, és ki az, aki ítéletet mondhat? Nos, sokaknak van egyértelmű válasza rá, kinek-kinek hite alapján. Sokaknak viszont nincs, válaszuk, mert magát a kérdést sem tették még fel sosem, mert önmagukon kívül nem tudtak mással szóba állni.

Talán mindenki által elfogadható általános felfogás, hogy addig élhetek szabadságommal, akaratom érvényesítésével, amíg azzal másokat nem korlátozok szabadságának, önmegvalósításának, akaratának érvényesítésében. Természetesen ez viszont is így működik, mert csak így van értelme!

Azonban vannak olyan embertársaink, akik nem tudnak bizonyos dolgokat megtenni, mert vagy születésük, vagy betegség, vagy baleset következtében elvesztették bizonyos képességeiket, és ezzel megváltozott a szabadság és akarat érvényesítési képességük és lehetőségük is. Ők lennének azok, akiket mi fogyatékosoknak, megváltozott munkaképességűeknek hívunk.

Mit tennénk, ha a közelünkben lenne valaki, aki ránk lenne utalva bármiért is?

Nyilvánvaló lenne, hogy segítséget adnánk szinte bármiben. Ebből az is következik, hogy nem csak arra kell vigyáznunk, hogy mások szabadságát ne gátoljuk, hanem abban is élen kell járnunk, hogy a korlátozott képességű embertársainkat támogassuk. Igaz, hogy nem mindegy, kinek milyen a lehetősége, és persze a tudása, mert jó akarat címén komoly bajt is okozhatunk, tehát fontos, hogy tudatosan, felelősséggel, és empátiával forduljunk mások felé!

A tudatos, felelősségteljes létezés elsődleges és legfontosabb teendője, hogy mindenki ismerje meg önmagát a lehető legalaposabban. Nagyon jó lenne, ha mindenki alázattal lenne saját maga iránt, hogy tudja, egyedi és megismételhetetlensége olyan érték, melyet nem herdálhat el. Tisztában kell lennünk saját értékrendünkkel, ismernünk kell képességeinket, de hibáinkat is, hogy méltóak legyünk az emberi létezésre, melyhez az önismeret az első lépés. Aztán a hibáknak vélt magatartási formák tisztázása segíthet hozzá, hogy megértsük valóban hibák ezek, vagy valami más. Olyanok, amelyek mások számára nem érthetőek, így azokat az egyszerűség okán a mi hibáinknak nevezték el.

Ezért is kell a tréning, hogy a jellemfejlődéshez oly fontos csoport visszajelzéseket megkaphassuk, és társainknak megadhassuk!

Igen sajnos, ezt már mesterséges környezetbe kell "visszavinni", hogy ott eljátszhassuk a való világ olyan változatát, amelyben mindent tudati szintre emelünk, a fejlődés, a tanulás érdekében, és amely így segít majd az ÉLET jobb, teljesebb, boldogabb megéléséhez.

Ugyanerre a tudatosságra, " az érzések érzelmek újra tanulásra" van szükség ahhoz is, hogy újra érzékenyek legyünk mások problémái iránt, hogy természetesen viselkedjünk vak, mozgássérült, süket, értelmi fogyatékos társaságában is. Manapság forog a köztudatban az a szó, hogy integráció, elsősorban az oktatás területéről, de még itt is sok a probléma, a szakmai vita, annak érdekében, hogy sikeres legyen a másság befogadása. (Erről írok majd hamarosan a ÓRIÁSVESZÉLY gyógypedagógusi énem blogjában.)

A munka világa zártabb, és még nehezebb a bekerülés egy valamilyen érzékszervi fogyatékossággal élő személy részére. Most nem beszélek a más okból, de szintén a többséggel nem egyenlő bánásmódban részesülő különféle csoportokról, melyekben negatívan számít a bőrszín, a gyermekek kora és száma, a női mivolta, az életkor, és még sorolhatnám azokat a kategóriákat, amelyeket azért hozunk létre, hogy kizárjuk azokat, akikkel számunkra (túl) sok odafigyeléssel járna az együttlét, az együtt dolgozás.

Az értelmi fogyatékos a legsérülékenyebb, hiszen saját magának az érdekvédelmét nem tudja ellátni, nincs tisztában a jó és a rossz határaival, nagyon befolyásolható, mert nagyon szeretne valahová tartozni, akik vigyáznak rá, akikben megbízhat. Mivel huzamosabb munkavégzésre önállóan nem képes, ezért a termelőmunkában ezek figyelembevételével lehet bevezetni, és a felügyeletet, irányítást mindig meg kell oldani.

Nos, a mai profitorientált világban kinek van erre ideje és kedve? Szerencsére vannak védő munkahelyek még, de sajnos nagyon kevés, és az elvégezhető munka még kevesebb. Pedig nagyon sok apró momentumot nagyon profi módon elvégeznek ezek a nagyszerű emberek, akiknek éppen úgy fontos a munkavégzés, a hasznosság érzése, ugyanúgy, mint a többségnek!

Egyik honlapon láttam egy kis videót, nagyon megtetszett, amely pont erről szólt, hogy egy Down szindrómás fiatalember munkája csak abban tért el, hogy egy kisebb méretű fát gyalult le, érdemes megnézni itt.

Nincsenek másképpen a vakok sem, akik sok munkát el tudnak látni, csak éppen szükségük lenne néhány segítő momentumra. Pl. legyen felolvasó program, és máris tud emailezni, telefonálni eddig sem volt gond a számukra, de nem ennyi az ő tudásuk! 

Éppen úgy vannak, akik egyetemet és főiskolát elvégeztek, ugyanott, ahol a többségi társadalom tagjai. Mégis, ha egy vak, vagy bármilyen fogyatékossal találkozunk az utcán, a sajnálat sokkal jobban eluralkodik a többségen, mint az, hogy teljes értékű embertársnak tekintse. Sokkal inkább kérdezni kellene egy vak embertől, pl. egy sárgán villogó lámpánál, vagy egy több irányú kereszteződésnél, hogy kívánja-e, hogy segítsünk, és, ha igen, mit szeretne, hogyan tegyük? Ezt jelenti, hogy teljes értékű személynek tekintjük, hogy tudja mit akar, és azt is hogy mire van szüksége, azaz képes önmaga érdekének képviseletére!

Ha mozgássérültet látunk, szintén nekünk kell alkalmazkodnunk, nem rohanhatunk el mellette, fellökve a bicegőt, vagy nem parkolunk ott, ahol a kerekesszékeseknek van fenntartva a hely. Azokon a munkahelyeken, ahol akadálytalanul közlekedhetnek, bizony nem probléma számukra a munka, csak legyen!



A mozgássérültek is többféle OKJ-és tanfolyamot végeztek el, hogy szakmát kaphassanak, akár diploma halmozóknak is tekinthetjük őket! 

Az egyik ilyen tanfolyam az integrált ügyfélkapcsolati asszisztens képzés volt, közismertebb nevén Call Centeres ügyintéző szakmát tanulhatták meg. Sokan kaptak állást ezen a területen, és a mai napig dolgoznak a telefonok mellett, talán már beszéltünk is velük, mert segítettek a tudakozóban, vagy egy SIM kártya aktiválásában! Ki tudja, hiszen nem láttuk, csak beszéltünk velük, ahogy bárkivel tesszük a szokásos formában.

Ugye, milyen észrevétlenül maradhat egy fogyatékosság, csak azért mert nem ezt emeljük ki, hanem azt, hogy van munkája és azt jól végzi, mint mindenki más!

Az előítéletek szempontjából a legnehezebb helyzetben a kommunikációban gátolt siketek és nagyothallók vannak, azonban munkavégzés terén, sok mindent megtanulnak, nagy odaadással elvégeznek, amelyhez nem a beszéd a legfontosabb!

A tréningre tehát már csak ezért is szüksége van mindenkinek, hogy megtanulja, hogyan is tolerálja a másik embertársát, ha az nem olyan, mint a többség, és még együtt is kell vele dolgozni.

Sokaknak talán az is problémát jelent, hogy mennyit szabad az állapotáról kérdezni valakit, szabad-e egy vakember előtt azzal poénkodni, hogy "jaj, de vak vagyok, bocs, nem láttam!" mozgássérültnek azt mondani: "leszaladnál a portára?" Miben és mit kell segíteni, és egyáltalán, mennyi plusz terhet jelent majd a csapatnak, hogy lesz valaki, akihez másképpen kell alkalmazkodni. A legfontosabb amit meg kell tanulni, hogy alkalmazkodni kell a másikhoz, és nem várható el tőle, hogy ő alkalmazkodjon a többséghez!

Valóban kell a tréning, azonban azt tartom fontosnak, hogy ezt is szakemberek végezzék. Olyanok, akik ismerik annyira az emberei lelket, hogy képesek legyenek azt az erősséget megmutatni mindenkinek, amellyel rendelkezik, és képes legyen megértetni az empatikus magatartás lényegét, és a hiányosságokat, a "fogyatékosságokat" is nyíltan, és helyesen kezeljék.

El kell érni a szakembereknek, hogy a tréning végére legyen természetes a résztvevők számára az egyediség, a különlegesség tisztelete, az együtt dolgozás, együttélés mindenkire egyformán háruló alázatossága. Másképpen fogalmazva: egymás elfogadása ítélkezés nélkül!

Minden tréningen az a célom, hogy elérjem, a résztvevők úgy éljék meg magát tréninget is, hogy megtapasztalják az emberi különbözőségben rejlő szépséget és azt az erőt, amelyet csakis a közösséggel, az együttes tudással, és tenni akarással érhetnek el! Minden egyes közösen elvégzett gyakorlat egy plusz kapocs a közösség számára, amely ahhoz kell, hogy megérintse őket a közösségbe tartozás megtartó ereje, és amely oly nélkülözhetetlen ez ember számára! Külön öröm, ha látjuk egy-egy ismétlő tréning során, mennyire összetartó, valódi csapattá vált az a közösség, amellyel néhány hosszú tréning napot töltöttünk el.

Ez az, amiért alig várom, hogy megismerhessek egy új munkahelyet, az ott dolgozókat, akik még csak egymás mellett dolgoznak és nem együtt. Igazi kihívás, amelynek nagyon szívesen állok elébe! Sokan nincsenek tisztában, sajnos még vezetők sem azzal, hogy a munkahelyi kollektíva együttműködési képessége visszahat az ügyfelek kiszolgálásának, a vevőkezelésnek a színvonalára is. 

A vevőkezelés minősége nagymértékben függ attól, hogy a cég munkatársi gárdája saját magával milyen minőségű együttműködésre képes. Ezt pedig csakis egy tréning keretében lehet jól feltérképezni, hiszen a modellizált helyzet, a tét nélküliség ad arra teret, hogy következmények nélkül, szabadon felszínre kerülhessenek a problémák, ellentétek, kívánságok, vágyak, félelmek.

Manapság különösen nagy hangsúlyt kellene fektetni ezekre a hatékonyságot növelő, feszültséget oldó, motiváló céges tréningekre, alapvetően a dolgozók és a középvezetők együttes részvételével. Korábban írtam is erről: Vevőkiszolgálás másképp a válságban.

Azonban ma mást tapasztalunk, azt, hogy pontosan ezeken spórolnak a tulajdonosok, cégvezetők, és amely nagyon nem helyeselhető!

A feszült helyzetet nem sokáig tűri senki sem, csak egy bizonyos mértékig lehet feszíteni a húrt, aztán az elpattan, és a végeredmény az, hogy a jó munkaerő elhagyja a céget! 

Manapság a bevált, képzett, lojális munkatárs elvesztése, aki az összes kapcsolati tőkéjét is elviszi magával komoly veszteség a cégnek!

Ezt ne engedjék meg, kedves cégvezetők, tulajdonosok, tegyenek ellene!

Képezzék kollégáikat, adjanak lehetőséget önmaguk megismerésére, társaik megértésére, és az együttműködési készségük fejlesztésére!

"Kiforrott kultúrával rendelkező cég olyan emberekből áll, akiknek közös tapasztalataik, történelmük, céljaik és közös értékeik vannak!"

Brian Tracy